Az adóztatás rablás?

Christopher Bullock: A prestoni suszter című bohózatából Daniel Defoe és Benjamin Franklin közbejöttével vált szállóigévé a mondás, miszerint “lehetetlen, hogy bármiben is biztosak legyünk a halálon és az adókon kívül.” Mivel a Kormány a minap vette el az iparűzési adót a helyhatóságoktól, jó alkalom ez arra, hogy gondolkodás tárgyává tegyük, vajon az erkölcsi rendben is olyan halálbiztosak-e az adók, mint amilyennek a történelemben bizonyultak.

Bullock-nak ismeretelméletileg nincs igaza, mert a biztos tudás egyáltalán nem lehetetlen,  legfeljebb annál nagyobb kihívás, minél összetettebb dolog megismeréséről van szó. Épp ez a biztos tudás az, amiért viszont igazat kell adjunk neki abban, hogy bizony mindig voltak és most is vannak (sajnos nagyon sokáig még lesznek is) olyanok, akik felhatalmazva érzik magukat arra, hogy életük fenntartásának terheit mások vállára helyezzék, s ennek érdekében nem átallanak erőszakhoz és fenyegetéshez folyamodni.

A meghatározás szerint ugyanis az adó egy jogszabályon alapuló és ellenszolgáltatás nélküli fizetési kötelezettség, amit a személy az államnak tartozik leróni. Megállapítása a jogalkotói hatáskör letéteményesének van fenntartva, beszedésére rendszerint minden államban egy külön szerv áll fenn. Gyakorlatilag az egyetlen ellentételezés, amit az állam az általa beszedett adók fejében vállal az, hogy nem bántja azokat, akik fizetnek neki.

Miért is emlékeztet engem ez a szervezett bűnözés módszertanára?

Bűnszervezetektől szoktuk meg, hogy “védelmi” pénzt “kérnek” azoktól, akik a területükön élnek vagy tevékenykednek, és ennek fejében megtartóztatják magukat attól, hogy áldozataik életére és vagyonára törjenek. Hatékonysági megfontolásból, zsákmányuk védelmében még az is előfordul, hogy fellépnek egy rivális maffia ellen. Ebül szerzett jószágukból a keresztapák olykor művészek és szegények gyámolítására is vállalkoznak, hogy ténykedésük gonoszságát elrejtsék gyanútlan áldozataik elől, illetve saját pokolfájdalmukat csillapítsák, ami lelküket az alkotó erény tökéletes hiánya miatt mardossa.

Nincs ez másként az államok esetében sem. Van tehát bármi, ami megkülönbözteti őket egy jól szervezett bűnszövetkezettől? Bárhogyan is vizsgáljuk az államot, ahogy azt ma ismerjük, semmi lényegi különbséget sem találunk.

Járulékos tulajdonságként azonosíthatjuk csupán annak megfigyelését, hogy egy maffiával szemben az állam nagyobb terület javai felett és magabiztosabban – értsd: nagyobb arroganciával – rendelkezik, s működése átkos voltát az áldozatok fenyegetésén túl gyakrabban igyekszik leplezni áldozatai egy-egy csoportjának megvesztegetésével is, illetve a mondott fenyegetés is kifinomultabb és körmönfontabb. A haramiavezérekhez hasonlóan a politikusok is szívesen tetszelegnek emberbaráti színekben, s a bürokraták is előszeretettel nevezik munkájukat közszolgálatnak.

Címeres bűnszervezet végrehajtó szárnya volna?

A módszer azonban lényegileg azonos. Az első “szép” szóra nem fizetőtől másodszor már kevésbé “szépen” többet követelnek, s e követeléshez már nyílt fenyegetéseket fűznek. Aki így sem áll kötélnek, annak mozdítható javaira – elsősorban számlaegyenlegére – rögvest rá is teszik a kezüket. Aki eleget tart vissza a tőle követeltből, az még személyi szabadságától is megfosztatik, s ha a célpont erővel kísérli meg életét, szabadságát és tulajdonát e támadástól megvédeni, halálos erővel találja szemben magát.

Kutya legyek és ugassak, ha ez belefér az erkölcsi rendbe!

Az erkölcsi rendben ugyanis nem létezik olyan senkiföldje, amiben az erkölcsi elvek varázsütésre elenyésznének vagy főleg a visszájukra fordulnának. Ez nem csak a személyes életvezetés, de a társadalmi együttélés és együttműködés erkölcsére is igaz.

Az ember döntései és tettei tudniillik nem lételvi adottságok, hanem erkölcsi művek. Azokat értelmes akarati tudata birtokában és használatával hozza meg és viszi végbe. Amíg ezt az értelmes akarati tudatát egy hasonlóképpen tudatos és akaratos külső erő el nem hajlítja el vagy töri meg, addig a személy marad hatóoka döntései és tettei valamennyi következményének. Ha e döntések és tettek pedig magának vagy másnak ártanak, akkor nem kérdés, hogy kinek is kell helytállnia azokért – igen: a cselekvő alanynak.

A döntés és a cselekvés a személy ismérve. Csoportosítás vagy közösség döntést hozni és cselekedni nem képes, tehát a sokak egyetértése is egyéni művek összege, esetleg átlaga, aminek értéke az így elfogadott cselekvésmód erkölcsi minőségétől függ. Így válhat egy személy bűnös gondolatának sokak általi elfogadásából ama sokak személyes bűne, s végül akár az egész társadalmat behálózó szerkezeti bűn. Valamiért sajnos az erényes cselekvés kevésbé ragadós.

Minek nevezzük azt, aki elvesz valamit, ami nem az övé, olyasvalakitől, aki azt neki oda nem adta? Tolvajnak. Minek nevezzük azt, aki ehhez erőszakot vagy fenyegetést alkalmaz? Rablónak. Minek nevezzük azt, aki a jogos tulajdonos védekezésre képtelen állapotát használja ki? Fosztogatónak. Hát azt, aki indítékai és céljai tekintetében tévedésbe mást ejtve szerez előnyt? Csalónak. Végül azt, aki jogtalanul eltulajdonított idegen dolgot szerez meg, illetve aki jogtalan eltulajdonításra mást rábír? Orgazdának, illetve felbujtónak.

Mentség-e, ha valaki azért vetemedik a más tulajdonának elvételére, mert éhes, mert beteg, mert rokkant, mert öreg, mert gyerekei vannak, mert munkanélküli, mert adósságai vannak vagy mert veszített a tőzsdén vagy egy szerencsejátékon? Az Ószövetségi Szentírás szavaival élve:

“nem követ el nagy bűnt, aki azért lop, hogy éhségét csillapítsa, de ha rajtakapják, mégis hétannyit kell fizetnie, s oda kell adnia háza minden holmiját.”

Példabeszédek könyve, 6. fejezet, 30-31. versek

Egy szerencsétlen vagy igazságtalanságot elszenvedő felebarátunk vétkét még szívesen elnézzük, de semmiképpen sem fogadnánk el a megélhetési lopás elnézését a társadalmi együttélés alapelveként. Mondhatná-e a bíróságon egy tolvaj ügyvédje, hogy “ó, bíró úr, amit védencem tett, az nem lopás, mert a sértett is szereti azokat a dolgokat, amiket ügyfelem vásárolt a zsákmányból”? Ugye, hogy nem?

Az éhség, a betegség, a rokkantság, az öregség, a családfenntartás, a munkanélküliség, az adósság, a veszteség és bármi más nyomorúság vagy szerencsétlenség tehát nem mentségek. Nem hatalmaznak fel arra, hogy saját erőforrás híján valaki önkényesen a máséhoz nyúlhasson. Még kevésbé fogadható el az, ha valaki bármi nyomorúsága okán egész életét kísérli meg mások terhére fenntartani – az már nyílt élősködés. Ma mégis egész társadalmak épülnek erre az élősdi gyakorlatra, s ezt jogszabályok tömkelegével bástyázzák körül, hogy a morális kannibalizmus teljes legyen.

Az adóztatás tehát nagyon úgy tűnik, hogy rablás. Tisztán és egyszerűen, mégpedig olyan léptékben, amiről egy közönséges rablóbanda nem is álmodhat. A bűnszervezet munkamegosztása és a tevékenység álcája mesteri: más kéri a pénzt, más szedi be, más fogja a fegyvert, miközben értelmiségiek seregei hamisítják az erény fényét a bűn köré. A magános rabló lelkifurdalása is számos lelkiismeret közt oszlik meg.

Amíg a költségvetési pénzügyekért felelős állami vezető nem egy forrásfejlesztő, hanem egy rablóvezér, addig az adóhatóság erkölcsileg szólva csak egy kifinomult bűnszervezet.

Magyarországon mintegy hárommillióan dolgoznak a magángazdaságban. További egymillióan közvetlenül vagy közvetve az államháztartás körének alkalmazottai, míg hatmillióan gyerekek, öregek, betegek, rokkantak, állástalanok vagy lusták. Ezt a hétmillió fogyasztót tartja el az a hárommillió termelő. Ez a hetven-harminc százalékos arány még akár jónak is tűnhet, főleg Dániához képest, ahol a társadalom egyötöde tartja el a többieket.

Az erkölcsi emberevés honi elharapódzását jól mutatja az a tény is, hogy számolatlanul áramlanak a magánmegtakarítások a pénzügyi közvetítőrendszer és a magángazdaság helyett az államháztartási hiány fedezésére lakossági állampapírokba. Egy 2018-as felmérés azt mutatta ki, hogy a magyar nyugdíjasok szerint hazafias erkölcsi kötelesség állampapírba “fektetni”. Kár, hogy nem értik: a mai állampapír-vásárlás a holnapi adóztatás biztos magja, hiszen az államnak nincs mása, csak az, amit mástól vesz el.

Az állampapír nem befektetés, hanem rablásra felbujtás. Elkeserítő, hogy a magyarok (is) a gyerekeik kontójára akarnak nyerészkedni. Hogy fognak erről számot adni az unokáiknak? Hogy néznek majd a mai állampapír vásárlók utódaik szemébe? Hány bőrt kívánnak még lehúzni a jövő nemzedékekről, még mielőtt hagynák őket megszületni?

Azokat, akik megkísérlik kihúzni fejüket a nyakukra akasztott igából, egy újságírókból, jogászokból, közgazdászokból, szociológusokból és filozófusokból álló ördögi hadsereg fogja kiátkozni az államilag szervezett társadalomból, mint olyanokat, akik éhezők szájából veszik ki a falatot, gyerekek kezéből csavarják ki a tankönyvet, betegektől tagadják meg az ápolást és kezelést, öregeket fosztanak meg a fennmaradás eszközeitől, özvegyek és árvák nyomorát súlyosbítják. Érzelmi zsarolásuk azonban aligha igazolás. A fosztogatás elől menekülő nem vonja meg fáradozásai gyümölcseit ezektől az államilag hizlalt semmirekellőktől, sem azoktól, akik sanyarúságát ezek krokodilkönnyeikkel gyászolják. Egyikük sem a menekülő tulajdonosa, egyikük semmilyen nyomora sem jogigény vagy követelés más életére és vagyonára.

Fel sem merül, hogy valami nincs rendben. Fel sem merül, hogy kényszeralapon egy igába kötni minden termelőt nem jóakarat és sorsközösség-vállalás, hanem erőszak, fosztogatás és vesztegetés, ami maga veri szét a társadalom kohézióját, s gátolja meg, hogy jelentőségteljes emberi közösségek alakuljanak ki olyan szerkezetben, ami megfelel az egyes emberek személyes értékválasztásainak.

A jóléti állam prófétái olyan törzsi varázslók, akik a szavakkal bűvészkedve leplezik a nyilvánvalót, és magasztalják fel az égbekiáltó értékperverziót szociális vívmányként.

Az államnak természeténél fogva nem feladata sem a gondoskodás, sem a segítségnyújtás. Ezek a polgári társadalom önkéntes társulásaira tartoznak, és ott sem szabadna elválasztani ezeket a tisztességtől és az igazságosságától. Mindenekelőtt a családok és a baráti társaságok felelnek tagjaikért, de még szóba jöhetnek olyan jótékonykodó szerveződések, amelyek egy-egy gond enyhítéséért vállalnak fáradozni. A gondoskodás és a segítségnyújtás csak így tud hatékony maradni, és csak így biztosítható, hogy az nem üt vissza a felelősségteljes életvezetés büntetése és az önpusztítás jutalmazása által.

Bárhogy nézegessük is, végül arra a megállapításra jutunk, hogy az állam lényegi tulajdonsága az erőszak-alkalmazás. Az állam ugyanis az a társadalmi intézmény, ami fenntartja magának a kizárólagos jogot ahhoz, hogy végérvényes döntéseket hozzon és kényszerítő erőt alkalmazzon egy meghatározott földrajzi területen. Röviden az állam az erőszak területi egyedárusa, még rövidebben: a helyi erőszakszervezet.

Ha az állam szerepét szeretnénk hát meghatározni, akkor az erőszak-alkalmazás erkölcsi megítélését kell megvizsgálnunk. Márpedig erőszakot alkalmazni az erkölcsi rend keretei között csak önvédelemből és megtorlásképpen lehet. Minden más kényszerítést valahogy mindig az ártatlanok élete, épsége, vagyona és jogos érdekei sínyli meg. Minthogy továbbá az államot emberek alkotják, akikre az erkölcsi törvény akkor sem szűnik meg vonatkozni, amikor azok jogart vesznek a kezükbe, már egyenesen következik, hogy az állam, amennyiben nem kíván a nemzet merénylőjévé lenni, az ember önvédelmének közege kell, hogy legyen.

Elfogadhatatlan tehát, hogy épp az az intézmény támadjon személyre és tulajdonra, s váljon az erkölcsi emberevés áttételévé, aminek célja és fennállása erkölcsi mentsége az ember jogainak – életének, szabadságának és tulajdonának – védelme.

A helyeselhető állam tevékenysége szigorúan a jogrend és a közbiztonság fenntartására korlátozódik. Benne ezért legfeljebb a külképviseleteknek, titkosszolgálatoknak, fegyveres erőknek, rendészeti közegeknek, vészhelyzet-kezelő szolgálatoknak, ügyészi és bírósági, valamint büntetés-végrehajtási szervezeteknek van helyük. Ezeken felül a helyeselhető állam még azzal a fizikai infrastruktúrával rendelkezhet, ami elengedhetetlenül ahhoz szükséges, hogy a feladatait birtokháborítás nélkül láthassa el – ez annyi főként közlekedési rendszert jelent, ami nélkül az állami közegek az országban mozogni képtelenek volnának.

Ezt a helyeselhető államot, amit a jogok védelmezése őriz meg a helyeselhetőség keretei közt, azonban valamiből mégiscsak fenn kell tartani. Három megoldás látszik erre a kihívásra. Az első a kontraktárius elképzelés, ami Thomas Hobbes és John Locke eszméin alapul. A második a volutnarista Auberon Herbert és Ayn Rand nyomán, a harmadik pedig az anarchokapitalista Murray Rothbard és David Friedman ötlete.

Hobbes egy gondolatkísérletet vázol fel, amiben felteszi, hogy tökéletesen értelmes és erényes emberek jönnek össze államot alapítani. Ez a társadalmi szerződés eszméje. Erre épít John Locke, amikor az államról szóló második értekezésében azzal a céloksági megokolással igazolja a kényszeralapú adóztatást, mint a természetes jogok védelmével mégis összeegyeztethető eszmét, hogy ha ilyen eszményi emberek alapítanának államot, akkor ők maguk tulajdonjogaik egy részéről célzatosan lemondanának azért, hogy vagyonukból az állam fenntarthassa azon intézményeket, amelyek által megvédi természetes jogaikat.

Rand és az objektivisták Auberon Herbertet követve az állam önkéntes tartása mellett foglalnak állást. Nézetük szerint ahogy az egyén sem használhat másokat a maga védelmére élő pajzsként, úgy az állam sem nyújthatja ki kezét a polgárok vagyona után, mert ezzel pont azt az erkölcsi bűnt követné el, ami ellen fellépni hivatott.

Rothbard és Friedman nyomán pedig az anarchokapitalisták azt javasolják, hogy az államot úgy ahogy van számolják fel, s a védelmi szolgáltatásokat is piaci szereplők nyújtsák. Rothbard természetjogi elképzelése egy egyetemes jogrend felfedezését és érvényesülését vizionálja. Friedman pedig párhuzamos, policentrikus jogrendek létezését jelzi előre úgy, ahogy ma is párhuzamosan létezik a katolikus és a református egyházi jog egyazon területen, de hatályuk csak azokra terjed ki, akik egyik vagy másik vallás követői.

A kontraktárius elképzelés logikai rigorista szemszögből önellentmondás. A voluntaristák nézete naiv, az anarchokapitalisták felvetése pedig még naivabb, ha az emberi természet köztudomású rosszra hajlását, mint a valóság tényét nem hagyjuk figyelmen kívül. A tapasztalat ugyanis az, hogy az emberek bizony még akkor sem nyúlnak szívesen a zsebükbe, ha olyasvalamit kellene megfinanszírozni, ami tökéletesen az érdekeiket szolgálja.

Mind a voluntaristáktól, mind pedig az anarchokapitalistáktól sokat hallunk olyan társadalmi és piaci mechanizmusokról, amelyek a potyautasok kiközösítéséhez vezetve, és amik nyílt fenyegetés nélkül szorítanák adakozásra vagy védelmi szolgáltatás vásárlására a polgárokat. Ezek azonban voltaképpen éppoly külső, szándékos és akarathajlító kényszerek, mint amilyenekben a látványosabban kényszeralapú adóztatással megalkuvó kontraktáriusok is megoldást vélnek találni. A versengő jogrendek pedig még jogbiztonságot is eleve ellehetetlenítik.

Ha beszámítható eszmét kellene választani, akkor a kontraktárius tan tűnik a legjózanabbnak. Ha Locke, Jefferson, Bastiat, Spencer, Herbert, Mises, Rand és Nozick mérsékelt államának eszménye terjedne el és valósulna meg a világ mind nagyobb részén, tanúi lehetnének a polgárosodás és a piacosodás által a viszonosságon és kölcsönösségen alapuló, békés és rendezett önszervező társadalom felemelkedésének.

Számos nemzedékváltás során és a minta mind szélesebb körű követése által örvendetes javulás állna be a közerkölcsökben, és ez a javulás és a gazdasági növekedéssel együtt a kevés alacsony adó csökkentését és még az intézmények visszafejlesztését is lehetővé tenné. Pár évszázad alatt akár el is lehetne jutni egy olyan pontra, ahol a mérsékelt állam is feleslegessé válik.

Álltatnunk magunkat viszont nem szabad. Az erényes cselekvés nem olyan ragadós, mint a bűn. Az értelem és a tartás kevesek tulajdonsága, míg a léhűtő, hitvány haszonlesés tömegmozgalom. Az állam önkéntes tartásáig, főleg szükségtelenné válásáig hosszú még az út. A józan valóságérzék arra int, hogy egyelőre elégedjünk meg azzal, ha azt elérjük, hogy az adórendszer feltétlenül tiszteletben tartja a törvény előtti egyenlőség elvét, és az adók csak költségvetési célokat szolgálnak, nem akarva semmit ösztönözni vagy gátolni.

A társadalom jogtudatába érdemes volna ezért belecsempészni azt, amit az utóbbi évtizedekben épp ott felejtettek el, ahol az eszmét papírra vetették. Az amerikai bíró Billings Learned Hand két irányadó jogesetben fűzött az ítélethez olyan különvéleményt, ami most érdekel minket. Elvi tartalmával nem csak az adójogszabályokban, de akár az alaptörvényben is szívesen találkoznánk.

Az egyik:

Mindenki intézheti úgy az adóügyeit, hogy adóterhei a lehető legalacsonyabbak legyenek. Senki sem köteles egy olyan módozatot választani, aminek az államháztartás lenne a fő haszonélvezője. A több adó fizetése nem hazafias kötelezettség.

Adóhatóság kontra Gregory, Második Kerületi Fellebbviteli Bíróság, 1934

A másik:

A bíróságok újra meg újra kimondták, hogy semmi rossz nincs abban, ha valaki úgy intézi adóügyeit, hogy adóterheit a lehető legalacsonyabban tartsa. Mindenki ezt teszi, legyen gazdag vagy szegény, és mindnyájan helyesen is járnak el, hiszen senki sem tartozik többet fizetni, mint amennyit a törvény megkövetel. Az adókat kényszerrel hajtják be, azok nem önkéntes adományok. Az erkölcs nevében többet követelni közönséges képmutatás.

Adóhatóság kontra Newman, Második Kerületi Fellebbviteli Bíróság, 1947

A lényeg: nem vagy az államé, sem te, se házad népe, se jószágod. Az életed a tiéd, s az a helyes, ha megéled. Emelt fővel, kezeid munkáját éve, egyenes tartással, büszkén. Az ilyen ember nem ér rá, hogy mások dolgába üsse az orrát, más életébe tolakodjon, hogy ott műkedvelő gondviselésével üsse el az idejét, mert saját élete nem érdemes arra, hogy élje. Az ilyen embernek valódi kapcsolatai vannak, valódi tartalommal, valódi céllal.

Egy ilyen légkör már érdemes táptalaja a hazaszeretetnek és a sorsközösség-vállalásnak is. Egy ilyen légkörben rendőrt látva nem az a gyanú támad az ember lelkében, hogy ugyan miért szaglászik, hanem hála ébred iránta, amiért az is a jól felfogott önérdekében fogott fegyvert, s így minket is véd. Egy ilyen légkörben a kevesebb szerencsétlennek is több esélye van arra, hogy nyomorából kitörjön, mert többen és hatékonyabban tudnak rajta segíteni, ha megérdemli.

A kérdés már csak az, hogy ragadós lesz-e a helyes cselekvés? Egyelőre az erkölcsi rendtől távoli utak ingoványán caplatunk, pedig “nem volt még olyan nemzet, ami a jólétbe adóztatta volna magát”, ha szabad Winston Churchill szavaival élni.

Az adók tehát korántsem halálbiztosak, történelmi távlatban van esély megszabadulni az igától. Súlya mérséklése pedig karnyújtásnyira van.

Leave a Reply